XV. Kegyes hazugság!

Zene: Christina Novelli - Concrete Angel

Egy héttel később...

~ Anastasia Steele ~

- KopKop - lép be Kate a kórterembe halvány mosollyal az arcán. - Szia, Kate. - mosolyodok el. - Jól nézel ki. - ül le mellém. - A zúzódások begyógyultak, de a lőtt seb még nem. Különben már otthon lennék. - vonok vállat. - De legalább már nem fáj annyira és tudok ülni, legalábbis félig. - sóhajtok. - Ahhoz képest amilyen állapotban behoztak ide, sokkal jobban vagy. - alaposan szemügyre vesz. - Örülök hogy itt vagy. - mondom komolyan. - Végre bejöhettem. - jegyzi meg. - Ne haragudj Kate hogy eddig nem akartam, csak szükségem volt egy kis időre hogy megnyugodjak. - bocsánatkérő a hangom. - Megértem, Ana. Hidd el. - bólogat de a szemében aggodalmat látok. - Mi a baj? - kérdezem kíváncsian. - Semmi. - legyint. - Kérlek mond el. - nyaggatom. - Fáradt vagyok. Az elmúlt egy hét nem csak neked volt pokoli. Aggódtam érted, mind aggódtunk érted de kizártál minket. Christianon kívül senkit nem akartál látni...féltettelek. - csak úgy ömlenek belőle a szavak. - Sajnálom. - hajtom le a fejem szomorúan. - Te vagy a legjobb barátnőm. - könnyes szemekkel néz rám. - És Christian... - bele kezd a mondatba de félbe hagyja. - Mi van Christiannal? - ijedten húzom ki magam. - Felejtsd el. - rázza meg a fejét. - Olyan sötét van itt. - felpattan és az ablakhoz sétálva elhúzza a függönyt. - Milyen szép idő van. - tereli el a témát. - Kate! Elég! - szólok rá. - Tudni akarom. Mi van Christiannal? - kérdezek rá ismét. - Kimerült. Valószínűleg neked ez nem tűnt fel, mivel próbálja erősnek mutatni magát előtted, de mi láttuk őt az nap, amikor behoztak ide téged. Felhívott, alig értettem mit mond. Aztán amikor Elliottal ide értünk a váróban találtuk. Szinte rá sem ismertem. - kirázza a hideg az emlékre és engem is rosszul érint amit mond. - Aztán...amikor az orvos elmondta hogy várandós voltál, csak még jobban összetört. Önmagát vádolta és teljesen kikelt magából. Elliot alig tudta lenyugtatni. Amikor megérkeztek a rendőrök hogy kihallgassák csak fokozódott a helyzet. - tovább beszél és én csendben hallgatom. - Szeret téged Ana, nem hittem hogy ezt pont én fogom mondani de elmondhatatlanul szeret téged. - Kate ismét az ágyam szélére ül. - Én is szeretem. - lehunyom a szemem és magamban emésztgetem a hallottakat majd megrezzen a telefonom. - Apa az. Ugye nem szóltatok neki? - ijedten kapom a tekintetem Katere. - Nem, nem tudja. - rázza a fejét. - Oké. - próbálom lenyugtatni a légzésem majd fogadom a hívást. - Szia, apa. - szólok bele, a hangomba jókedvet erőltetve. - Szia drágám. Hogy vagy? - kérdezi vidáman. - Jól vagyok. - nevetek. - Mi ez a csipogás? - kérdezi hirtelen. - Ez...öhm...- a mellettem lévő gépekre nézek amik a szívverésemet ellenőrzik. - Új nyomtató van az irodában és még nem jöttem rá hogyan működik. - tökéletes hazugsággal állok elő. - Értem. Úgy hallottam hogy te és Christian...már össze is költöztetek? - meglep a kíváncsisága, de jól esik hogy érdeklődik. - Igen. Már nem csak munka kapcsolat van közöttünk. - felelek mosolygós hangon. - Jövő héten jössz haza? - megelőzöm őt és ezúttal én teszek fel kérdést. - Oh Annie! Ezért is hívtalak, még egy hónapot maradok. De nagyon hiányzol. - mondja lágyan. - Még egy hónap? - kérdezek vissza. - Oké! Te is nagyon hiányzol nekem. - majdnem elcsuklik a hangom, már a sírás fojtogat, de sikerül erősnek maradnom. - Alig várom hogy lássalak Annie. - minél többet mond annál jobban fáj hogy hazudok neki. - Én is apu, de most mennem kell. Sok a munka. - lecsukom a szemem és a telefonom szorongatom a kezemben. - Rendben. Szeretlek kicsim. - elköszön. - Én is szeretlek. - elvékonyodik a hangom mire kimondom majd gyorsan bontom a hívást. - Miért nem mondtad el neki? - Kate kérdőn figyel. - Most olyan boldog. - arcom a tenyerembe temetem és engedem hogy a könnyeim utat törjenek maguknak. - Semmi baj. - Kate magához ölel és a hátamat simogatja. - Inkább mesélj. Neked hogy megy az új munka? - kérdezem egyrészt mert tényleg kíváncsi vagyok másrészt jót tenne egy kicsit másra gondolni. - Egyszerűen tökéletes. - felcsillan a szeme. - Még most is alig tudom elhinni hogy nem álmodom. Megkaptam Sharon irodáját és az elmúlt egy hét alatt amióta én vagyok a főszerkesztő 20%-al nőtt az eladási arány. - lelkesen mesél tovább. - Ennek örülök. - mosolygok őszintén, majd a telefonja rezegni kezd. - Oh. Bocsánat. - feláll és átsétál a szoba másik oldalára majd felveszi. - Szia. Még itt vagyok vele. - mondja halkan majd a választ várja. - Oké. Sikerült mindent elintézned? - érdeklődik, engem pedig kíváncsiság fog el hogy vajon kivel beszélhet. - Rendben. Szia. - rövid beszélgetés után bontja a vonalat és rám néz. - Elliot volt az? - kérdezem kedvesen. - Nem. Christian hívott. - feleli könnyedén. - Már ilyen jóban vagytok? -meglep hogy így van. - Igen, egész jól kijövünk. Hiszen neki köszönhetem hogy előléptettek, ezen kívül te vagy a legjobb barátnőm és a ő pasid, arról nem is beszélve hogy a testvérével járok. Szóval bőven van okunk arra hogy jóban legyünk egymással. - mosolyog. - Remélem eszedbe sem jut féltékenynek lenni. - teszi hozzá. - Nem! Persze hogy nem. Örülök hogy összebarátkoztatok. - bólogatok a szavaimra. - És mit kellett elintéznie? - kíváncsiskodok tovább. - Elég sok mindent, de már elindult ide, szóval majd ő elmondja. - Kate meglepően titokzatos, pedig ez nem jellemző rá. - De ugye nem rossz hír? - aggodalmasan dőlök hátra. - Nem. - Kate vállat vont és ezzel a téma le is van zárva. - Oh képzeld! Majd nem elfelejtettem elmesélni. - vissza huppan mellém és úgy vigyorog mint aki nincs eszénél. - Mit? - nevetek fel az arcát látva. - Mivel sajnos te kórházba kerültél, mindannyian a váróban üldögéltünk így Ethan és Mia megismerkedtek egymással. Azóta már túl vannak az első randin is. - a haját babrálja miközben beszél. - Egy hét alatt olyan sok mindenről lemaradtam. - duzzogok. - De örülök nekik. Ezek szerint Ethan a városban marad? - kezembe veszem a poharam és belekortyolok a vizembe miközben várom Kate válaszát. - Igen. Először nem akart maradni de Mia teljesen elcsavarta a fejét. Olyan aranyosak együtt. Majd meglátod. - segít letenni a poharam. - Rendben. - felszabadultan nevetek, amit mostanában nem tettem, de ahogy telnek a napok kezdek helyre rázódni. - Miss Steele, öntől hangos a kórház? - az orvosom sétál be mosolyogva. - Elnézést doktorúr. - nézek rá bocsánatkérően. - Semmi baj. Örülök hogy jobban van. - kezébe veszi a kórlapom. - Jó napot Kate. - biccent a barátnőmnek aki visszaköszön majd a doktor ismét rám néz. - Megnézem a sebét. - mellém lép és lehajtva rólam a takarót a kötéshez nyúl. - Ez kicsit fájni fog. - óvatosan el kezdi lehúzni a kötést, érzem hogy csíp kicsit megrezzenek de nem vészes. - Szépen gyógyul. - alaposan szemügyre veszi a lövés helyét. - Ha teljesen begyógyul csak egy apró fehér folt marad. Nem lesz szükség korrekciós műtétre. - folyamatosan beszél miközben megvizsgál. - Ez jó hír. - fintorgok. - Mikor mehetek haza? - kérdezem türelmetlenül. - Még egy hétig biztosan itt kell maradnia, aztán majd meglátjuk. Holnaptól viszont kirendeltem ön mellé egy pszichológust. Minden nap meglátogatja önt. - meglep amit mond. - Nincs szükségem agyturkászra. - ellenkezek. - Az ön érdeke Miss Steele. Nagy trauma érte önt, fizikailag és lelkileg is. A pszichológus segít önnek feldolgozni a történteket és a beszélgetéseik alapján kizárhatjuk hogy esetleg keletkezett e maradandó mentális sérülése. - megpróbál meggyőzni de egy szavát sem értem. - Ne ellenkezz Ana. - Kate csitít. - Mi az hogy maradandó mentális sérülés? Azt mondta meggyógyulok. - értetlenül nézek az orvosra. - Ilyen esetekben gyakori hogy a beteg depresszióba esik. Jelentkezhetnek testkép zavarok is, a legtöbb esetben a beteg elkezdi vádolni és meggyűlöli önmagát. - elcsodálkozva hallgatom. - Erről már olvastam valahol. Olyan betegekre vonatkozik akiket megerőszakoltak és bebeszélik saját maguknak hogy ők a hibásak. - Kate halkan szólal meg. - Pontosan. - helyesel az orvos. - De engem nem. - utalok a történtekre. - Elég hogy megpróbálta. Az majdnem ugyan olyan erős hatással volt önre mintha megtörtént volna. Higgye el, egy pszichológus nem árthat. - kicseréli a kötésem majd megigazítja az infúziót. - Rendben. - megadom magam, nem is tehetek mást. - Nem is zavarok tovább. Viszlát. - elköszön a doktor és kisétál a szobából, ebben a pillanatban pedig Christian lép be az ajtón. - Itt volt az orvos? Mit mondott? - azonnal kíváncsiskodik miközben köszönésképp megpuszilja a homlokom és Katenek is ad két puszit. - Mi a...? - döbbenten nézem őket. - Csak üdvözöltem. Így szokás. - Christian visszalép mellém és megfogja a kezem. - Elliot is így szokott köszönni neked, nem? - Kate vigyorog. - Igen. És nincs is ezzel bajom csak még meg kell szoknom hogy ennyire jóban vagytok. - mosolygok. - Kate sokat segített még akkor is ha nem engedted hogy meglátogasson téged. - Christian újabb csókot lehel a homlokomra. - Jesszusom, ennyi az idő? - Kate a táskájáért nyúl. - Rohannom kell. Holnap jövök, Ana. Sziasztok. - szinte kirohan a szobából, amin megint csak nevetnem kell. - Jó így látni téged. - Christian azzal a tekintetével néz rám amitől mindig kellemes érzés fog el. - Már egész jól vagyok. A doki szerint nem marad nagy nyoma a lövésnek. - mutatok a hasamra. - Tényleg. Mit mondott még? - aggodalmasan figyel. - Holnaptól egy pszichológus fog járni hozzám. A doktor szerint ez azért kell hogy kizárják a lehetőségét a maradandó mentális sérülésnek. De ne aggódj, jól vagyok. Nekem te vagy a gyógyszerem. - mosolyogva bújok hozzá. - Azért majd beszélek vele. - nyugtázza magában, meg sem lep, ő irányít mint mindig. - Hallottam amikor Katel beszéltél. Mit kellett elintézned? - terelem el a témát. - Eladtam a lakásomat. - közli egyszerűen.

- Hogy mi? Miért? - teljesen le vagyok döbbenve. - Az orvos szerint nem tenne jót neked ha ott élnél továbbra is ahol mindez történt. És őszintén szólva én sem akartam visszamenni oda. Túl sok a rossz emlék. - sóhajt fel. - Akkor most hol laksz? - érdeklődök tovább miközben a kezét szorongatom. - A szüleimnél húztam meg magam amíg te itt vagy. - mosolyodik el és most először látom meg rajta azt a fáradtságot amit Kate is említett. A szívem szakad meg ahogy a szemébe nézek. - És utána? - simítok végig az arcán. - Az tőled függ. - óvatosan mellém fészkeli magát és én az ölelésébe bújok. - Ezt hogy érted? - kíváncsian fürkészem az arcát. - Arra gondoltam hogy vehetnénk egy házat. Már nézelődtem kicsit, de nem akartam nélküled dönteni. - a reakciómra vár, de én szavakat sem találok. - Egy házat? Miért nem egy lakást itt a városban? - mondom ki amit gondolok. - Hosszabb távon tervezek, Ana. - sejtelmesen mosolyog, de tudom mire célozgat. - Oh, értem. - bólogatok. - Mit szólsz hozzá? - simogatja a kezem. - Én örülnék neki. - szégyenlősen pislogok, mert ez az igazság. - Én is hosszú távon tervezek. - nevetek fel halkan. - Végre valamiben egyet értünk. - közelebb hajol és gyengéden megcsókol. - De mielőtt közös otthont keresnénk, elutazunk. - szólal meg ismét. - Persze csak ha az orvos engedélyt ad rá. Már elintéztem az előkészületeket. Amikor kiengednek innen, elutazunk az Aspeni házamba. Jót fog tenni egy kis pihenés. Kate és Ellliot is velünk jön. - közli kész tényként az információt, ebben persze nem kérte ki a véleményem. - De mi lesz a céggel? - akadékoskodok. - Csak egy hétre megyünk. Addig megoldják nélkülünk. - von vállat. - Rendben. - nem ellenkezek tovább csak vissza dőlök az ölébe és lehunyom a szemem. - Fáradt vagy? - suttogja. - Kicsit. A gyógyszerek miatt. - hirtelen súlyt le rám a gyengeség. - De ne menj el. - kérem halkan. - Nem megyek. - egy apró csókot lehel a számra majd el is nyom az álom.