XVI. Turn Your Face

Zene: Little Mix - Turn Your Face

Egy héttel később...

~ Anastasia Steele ~

Nagyon vártam már ezt a pillanatot, hogy végre itt hagyjam a kórházat és a gépek idegesítő csipogását. Nyomasztó volt minden itt töltött nap és ha Christian és a többiek nem látogattak volna meg minden nap akkor biztos vagyok benne hogy beleőrültem volna az ittlétbe. Szerencsére az orvos úgy döntött hogy elmehetek, a sérülésem már egész szépen gyógyul és a pszichológus megállapította hogy lelkileg és mentálisan is egészséges vagyok. Az utolsó pár nap volt a legnehezebb, de végre eljött a pillanat. - Kate! Segítenél, kérlek? - próbálom felvenni a nadrágom, de lehajolni még csak nagyon nehezen tudok. - Persze. - mosolyogva lép elém és lehajol. - Egyik láb...- szinte gőgicsél. - Nem vagyok kisgyerek. - nevetek fel. - Oké. - bólint majd lassan rám segíti a ruhadarabot. - A cipőt is segítek felvenni. - szorgoskodik tovább. - Köszönöm. - hálásan nézek rá, sokat jelent hogy itt van mellettem. - Christian mikor jön? - kérdezem türelmetlenül.

- Az orvossal beszél és intézi a papírokat. - kapom meg a választ. - Már nagyon szeretnék innen elmenni. - sóhajtok fel. - Tudom. És már csak percek kérdése. - mondja kedvesen majd behúzza a cipzárt a bőröndömön. - Mikor utazunk? - teszek fel egy újabb kérdést. - Ha az orvos engedélyt ad akkor holnap reggel. - Kate leül mellém és hátradől. - Akkor ma otthon alszok. - csalódottan fogadom a válaszát, mert ezek szerint a ma estét külön kell töltenem Christiantól, csak úgy mint az elmúlt két hétben. - Dehogyis. - rázza Kate a fejét. - Grace ragaszkodik hozzá hogy náluk töltsd az éjszakát, ráadásul Elliot és én is ott leszünk. Grace szeretne ma este egy nagy családi vacsorát tartani és holnap onnan indulunk. - mosolyodik el. - Tényleg? - kicsit meglepve nézek rá. - Igen. Te és Christian a régi szobájában lesztek, én pedig Elliottal az ő régi szobájában. - von vállat. - Ennek örülök. - megkönnyebbülve nyugtázom, hogy ma már Christian karjaiban aludhatok el. - Oh és változott a terv. - Kate egyik tenyerét a homlokára csapja. - Mi változott? - kíváncsian kapom felé a tekintetem. - Mia és Ethan és velünk jön. - vigyorog. - Christian megengedte? - döbbenten bámulok Katere. - Az ő ötlete volt. Különben is miért ne engedte volna meg? - értetlenkedik. - Christian ötlete volt? Hát jó sok minden változott két hét alatt. Te és Christian összebarátkoztatok, most pedig kiderül hogy Ethanal is jóban lett, pedig eleinte féltékeny volt rá. - vonom meg a vállam. - Már nem tekint rá vetélytársként, amióta Ethan és Mia együtt van. - Kate magyarázza ki. - Erre nem is gondoltam, de igazad lehet. - bólintok. - Kész vagytok? - Christian lép be hirtelen az ajtón. - Öhm...igen. - Kate felpattan és kezébe kapja a bőröndöm. - Haza akarok menni. - próbálok felállni az ágyról majd egy beteghordó tol be egy kerekesszéket. - Az nem kell. - tiltakozok. - Csak a kijáratig. - Christian erősködik. - Nem kell. - ismétlem, ezúttal erősebb hangon. - Rendben. - Christian nem erőlteti tovább és elküldi a beteghordót. - Tudok járni, csak két hét fekvés után még vissza kell rázódnom. De menni fog. - két lábra állok és ingatagon indulok meg a kijárat felé. Gyorsnak nem éppen mondható a tempóm, inkább csak csoszogok. - Segíthetek? - Christian félve teszi fel a kérdést az előbbi kirohanásom után. - Igen, köszönöm. - szégyenlősen nézek fel rá. - Nehéz eset vagy. - sóhajt fel mosolyogva majd egyik kezével átkarolja a derekam, ezzel stabilabbá téve a járásom, Kate pedig mögöttünk kullog. Néhány perccel később már a parkolóban vagyunk és miután Christian segít beülni az anyósülésre, elveszi Katetől a bőröndöt. - Vezethetek? - Kate nevetve kérdezi miközben Christian beteszi a bőröndöt a csomagtartóba. - Nem. - csóválja a fejét mosolyogva. - Oké! Azért egy próbát megért. - Kate játékosan kacsint Christianra majd beül hátra. - Indulhatunk? - Christian foglalja el a vezetőülést. - Igen. - kapja meg a választ és már kanyarodunk is ki a főútra. Egész úton egy szót sem szólok, még mindig nehéz elhinnem hogy Kate és Christian ilyen jó barátok lettek, beszélgetnek és én csak pislogok ki az ablakon. Tervezgetik az utat, Kate áradozik valami autóról és Christian véleményét kéri ki hogy megvegye e, felfoghatatlan hogy ők ketten tényleg szót értenek egymással. - Ana! - Christian ránt ki a gondolataimból. - Hm? - nézek rá kérdőn. - Megjöttünk. - mosolyog rám, észre sem vettem amikor megállt az autó. - Segítek kiszállni. - a válaszomat meg sem várva száll ki majd az autót megkerülve kinyitja nekem az ajtót. - Nem kell. Egyedül is megy. - ellenkezek. - Ana. El fogsz esni. - Kate figyelmeztet. - Nem esek el. - csóválom a fejem és közben már próbálok is kiszállni de Kate jóslata bebizonyosodik, a lábaim nem tartanak meg, Christian pont időben kap el hogy ne landoljak a földön. - Én szóltam. - Kate szól vissza miközben már a bőröndömet húzza maga után a ház felé. - A lépcsőzés nem tenne jót neked. - Christian szólal meg ismét majd egy mozdulattal kap fel az ölébe. - Utálom hogy tehetetlen vagyok. - fejem a vállára hajtom és lehunyom a szemem. - Csak gyenge vagy még, de az orvos szerint még pár nap és erőre kapsz. - mosolyog rám biztatóan. - Remélem. - sóhajtok fel. - Ana! Hát itt vagy. - Mia üdvözöl először amikor Christian belép velem a házba és letesz a nappaliban a kanapéra. - Jól vagy kincsem? - Grace is csatlakozik, mögötte pedig Carrick és Elliot, valamint Ethan is megjelenik. - Még nem teljesen, de hamarosan remélhetőleg a régi leszek. - mosolyodok el halványan. - Nem vagy éhes? - Grace aggódva néz rám. - Nem, köszönöm. De fáradt vagyok. Nem lenne baj ha én most lepihennék? - kérdezem halkan, ez nem a teljes igazság, egyszerűen csak nem akarok a sajnálkozó pillantások kereszttűzében maradni. - Persze hogy nem baj. Christian vidd fel a szobátokba. - Grace a fia felé fordul, aki ismét ölbe vesz és elindul velem a régi gyerek szobája felé ami a ma estére a mi szobánk. - Nem akarom, hogy sajnáljanak. - jegyzem meg halkan amikor Christian letesz az ágyra. - Szeretnek téged és természetes hogy féltenek. - leül mellém és magához ölel. - Én csak...vissza akarom kapni a régi életem és önmagamat. Önálló akarok lenni, nem egy szerencsétlenség akivel csak a gond van. - törölgetem a könnyeimet amik időközben előtörtek belőlem. - Nem vagy szerencsétlen és nincs veled semmi gond. Meglátod hogy pár nap és ugyan olyan erős leszel mint...azelőtt. - simogatja a hátam hogy megnyugtasson. - Szeretlek Christian. - nézek fel a szemébe. - Én is szeretlek Ana. - mosolyodik el és lágyan megcsókol. Az elmúlt két hétben amit a kórházban töltöttem, észrevettem hogy kicsit távolságtartó lett velem szemben. Persze kedves, gyengéd és oda figyel rám, de amióta Oliver rám támadt, azóta Christian mintha nem is tudom, mintha nem érezné irántam ugyanazt. Mintha már csak sajnálatból lenne velem, most is így érzem és mostanában egyre többször érzem ezt. - Baj van? Nagyon elgondolkodtál. - a kérdése rángat ki a gondolataimból. - Nincs baj, csak...mindegy. - vonom meg a vállam.

- Ugye tudod hogy nekem bármit elmondhatsz. - kérdőn néz rám. - Igen, tudom. De butaság az egész. - csóválom a fejem. - Mond el. - kéri határozottan, de kedvesen. Tudtam hogy nem hagyja annyiban a dolgot. - Tényleg szerelemből vagy még velem? Vagy már csak sajnálatból? - teszem fel az engem foglalkoztató kérdést, nem kertelek, egyszerűen kimondtam. - Hogy kérdezhetsz ilyet? - döbbenten méreget, azt hiszem nem akar hinni a fülének. És talán igaza van, hülye kérdés volt és csak én lehetek ennyire szerencsétlen hogy ilyen gondolatok kavarognak bennem. - Furcsán viselkedsz velem amióta...tudod. - alig találom a hangom annyira szégyenlem magam azért mert még ezzel is Christiant terhelem. - Furcsán? Hogy érted ezt? - meglepetten néz rám. - Látom rajtad hogy kétszer is meggondolod mielőtt megcsókolnál, alig érsz hozzám és távolság tartó vagy velem. - beszélek tovább. - Ez hülyeség. -csóválja a fejét miközben feláll, nem néz rám tehát van igazság abban amit mondtam. - Christian. - sóhajtok fel. - Oké. Rendben. Igazad van. De nem azért viselkedek így veled mert nem szeretlek. - rám néz és látom a szemében az aggodalmat. - Ana! Az amit Oliver veled tett és amit majdnem tett...tudom hogy számodra...hogy is mondjam...- gondolkodik a mondat folytatásán. - Szörnyű volt, megrázó. - fejezem be helyette. - Pontosan. - bólint. - És? Mi köze van ennek a kettőnk kapcsolatához? - kérdezem értetlenül. - Nem közeledek feléd olyan módon ahogy egy férfi egy nőhöz mert attól tartok hogy neked a rossz élmények miatt ez még túl sok lenne. - vallja be és végre őszintén beszél. Megértem amit mond, azonban nem értek vele egyet. - Szükségem van rád Christian. Most jobban mint valaha. Érezni akarom hogy szeretsz. - gyűlnek ismét könnyek a szememben. - Mindent azért teszek mert szeretlek. - védekezik azonnal. - Jó kifogás. - nevetek fel keserűen. - Tudom hogy az ami történt nem csak nekem volt rossz élmény. Mielőtt megismertél engem, gondtalan életed volt problémák nélkül, most viszont én magam vagyok a probléma. Igaz? Mond csak ki hogy könnyebb lenne az életed nélkülem. Mond! - az utolsó szót már kiáltom és még én magam is megrezzenek. - Ana! Ki vagy merülve. Pihenned kell. Ne veszekedjünk. - kérlel nyugodtan. - Tereled a témát. - eldőlök az ágyon és magamra húzom a takarót. - Én nem...- kezdene bele de mielőtt folytathatná közbe szólok. - Hagyj magamra. - nézek rá komolyan. - Ana. - közelebb lép de én csak megfordulok az ágyon hogy háttal legyek neki. - Menj ki. - elcsuklik a hangom a sírástól. - Magadra hagylak ahogy akarod, de kérlek ne sírj. - szinte már könyörög. - Pont azért sírok mert magamra hagytál. - szólalok meg ismét. - Ez nem igaz. - érzem ahogy besüpped mellettem az ágy, Christian ült le mellém. Egyik keze rátalál az enyémre és gyengéden megszorítja azt. - Még soha nem voltam szerelmes, te vagy az első nő aki így meg tudta dobogtatni a szívem. Te vagy a legfontosabb nekem és azt szeretném ha ez a szomorú időszak hamar eltűnne és új életet kezdhetnénk. Nekem nem kell gondtalan élet ha te nem vagy a része. Szeretlek Ana. - suttogja szinte hang nélkül majd egy gyengéd csókot hint a hajamba. Nem tudok megszólalni és mire megtehetném már ki is sétál a szobából. A könnyeim már megállíthatatlanul folynak végig az arcomon, nyomot hagyva a párnákon is...