XVIII. Rész: You take me from the dark

Zene: Ella Henderson - Yours

~ Anastasia Steele ~

Még mindig a szobámba zárkózva állok az ablak előtt. Kitekintve az üvegen látom hogy besötétedett, egy újabb nap telt el amit önsajnálattal töltöttem. Már én magam is kezdem érteni hogy miről beszélt Christian. Nem zárkózhatok be, nem lökhetek el magamtól mindenkit mert akkor ahelyett hogy túl lépnék a múlton, csak még mélyebbre zuhanok a sötétségben. Volt időm gondolkodni és eldöntöttem hogy mindent megteszek azért hogy jobban legyek lelkileg is és az első lépés amit megteszek az az hogy kimozdulok a szobából és teszek egy lépést a többiek felé. Elhatározásom megvalósítása érdekében a szekrényemhez lépek és átöltözök majd a fürdőbe sétálok ahol a hajamat kifésülöm és egy szolid sminket viszek fel az arcomra ezzel rendezve a napokban elhanyagolt kinézetemet. Magabiztos vagyok és határozott, élni akarom az életem, úgy ahogy Oliver támadása előtt. Egy halvány mosoly kúszik az arcomra mert büszke vagyok magamra, majd elindulok a nappali felé. A lépcsőn halkan haladok lefelé de amint halk veszekedés üti meg a fülem, a fal mögé bújva hallgatózok. Nem szép dolog, de tudom hogy ha belépek a nappaliba akkor elhallgat a társaság és én sosem tudom meg hogy miről vitáznak. Csendben lapítok és várom hogy többet halljak. - Kate! Christianak igaza van. - Elliot hangja az első amit tisztán hallok. - Tudom. De olyan elcseszett ez az egész helyzet. Életem legboldogabb időszakát élem és nem mondhatom el a legjobb barátnőmnek. - Kate sír. Tudom hogy rólam beszél és fel nem tudom fogni hogy mit nem mondhat el nekem. - Csak egy kis időt adj neki. Látod hogy milyen állapotban van. Ha Ana megtudja...csak még jobban kiborul. - mondja Christian fáradt hangon. - Nem sokáig tudja titkolni. - Mia is felszólal. - Előbb utóbb látszani fog Katen hogy terhes. - Ethan mondja végül ki a lényeget. A szívem hevesebben kezd verni ahogy felfogom a szavait. Kate...terhes?! A könnyeim gyorsan ködösítik el a tekintetem és lerogyok az egyik lépcsőfokra. Eszembe jut hogy ha Oliver nincs akkor most én is olyan boldog lehetnék mint Kate. Együtt várnánk a gyerekeink születését és minden olyan szép lehetne. Nem sajnálom Kate boldogságát mert megérdemli, de az tény hogy irigylem is őt. De sokkal erősebb érzés kerít hatalmába, düh. Igen, dühös vagyok mert el akarták titkolni előlem, még ha érthető okokból is. Vörösre sírt szemeim már égnek és teljesen kiszáradt a könnycsatornám, az elmúlt időszakban többet sírtam mint eddigi életem során összesen. Utolsó könnycseppemet letörölöm az arcomról és kilépek a fal takarásából. Ahogy a többiek észrevesznek mind egyszerre dermednek meg. - Gratulálok...Kate. - szólalok meg halkan de a hangom elcsuklik. - Ana...én...elakartam mondani. - Kate felém lép de én megrázom a fejem, jelezve hogy ne jöjjön közelebb. - Nem számít. Sok boldogságot. - azt hittem már nem tudok többet sírni, de most újra rám tör. - Ana! - Christian indul meg felém. - Ne gyere a közelembe. - emelem fel a kezem megálljt intve neki. - Ana. - egyszerre mondják a nevem, talán kérésnek szánják hogy ne csináljam a műsort. De nem tehetek róla, fáj hogy titkolózni akartak előttem és az is fáj hogy Kate pont most néz anyai örömök elé, amikor én elveszítettem a gyermekem. Önzőség, tudom, de ezt érzem. A lábaim hirtelen mozdulnak és egyszerre zavartan és mérhetetlen fájdalommal a mellkasomban rohanok végig a folyosón amely az épület fehér falai közül vezet ki. Az ajtót erősen csapom ki s rohanok a szabad ég alá, amely már a csillagok fényével töltődött fel. Egy eldugott helyen helyezkedik el a ház, körülöttünk hegyek és a közelben egy hatalmas tó. A hold fényében botorkálva arra felé futok. Hátra sem nézek, de bízom benne hogy egyikük sem követ. Egyedül akarok lenni. Egyedül a fájdalmammal. Ostobaság volt azt hinnem hogy valaha jobban leszek, hogy valaha képes leszek elfelejteni hogy élt bennem egy kis csöppség aki már soha nem születik meg. Az élet annyi mindent vett már el tőlem és most jutottam el arra a pontra hogy megtörtem, tényleg, igazán. Kate mindig mindenben jobb volt mint én és mindig mindent elért amit akart, most pedig az én álmomat éli át azzal hogy anya lesz.

- Miért? - üvöltöm teljes torkom szakadtából a tó szélén megállva. A víz felerősíti a hangom és megsokszorozza a kérdésem. - Miért? - tekintetem az égnek emelem. - Miért teszed ezt velem? - zokogva vonom kérdőre istent, választ természetesen nem kapok. - Ana! - egy halk, mély hang szólal meg mögöttem majd egy takaró kerül a hátamra. Oldalra pillantok és nem ér meglepetésként hogy Christian áll mellettem. Az arca fáradtságról árulkodik és a szemei szomorúságtól csillognak. - Tudom. - sóhajtok fel. - Mit tudsz? - kérdezi lágyan. - Hogy miattam vagy ennyire kimerült. - össze húzom magamon a takarót. Fázok, hideg van és a kialakult helyzettől is kiráz a hideg. - Nem vagyok kimerült. - tagadja de hiába, látom hogy csak a bűntudatomat akarja enyhíteni. - Ne rólam beszéljünk. - próbálja terelni a témát. De bennem éppen ebben a pillanatban tudatosul hogy nem csak engem ért veszteség hanem Christiant is, és amíg én magammal és a saját fájdalmammal voltam elfoglalva, addig ő azon volt hogy nekem segítsen. - Eddig csak arról beszéltünk hogy én mit érzek. Itt az ideje hogy te is kiadd magadból. - szembe fordulok vele és felnézek a szemeibe. - Ana. - sóhajt fel. Tudom hogy nem szeret az érzéseiről beszélni, de úgy érzem ezt kell tennünk ahhoz hogy folytatni tudjuk az életünket. - Christian. Kérlek. - egyik kezem az arcára simítom. A légzésem már sokkal nyugodtabb és sírás helyett csak az érdekel hogy a szerelmem társa legyek, ne a terhe. - Azt szeretnéd tudni hogy érzem magam? - kérdezi halkan amire egy bólintást kap válaszul. - Hiányzol. - magához ölel és szorosan mégis gyengéden tart a karjaiban. - Szeretném ha boldog lennél. - lágy csókot hint a homlokomra. - És kétségbe vagyok esve mert látom hogy mennyire szomorú vagy. Magamat hibáztatom mert nem tudtalak megvédeni. Éjszakánként nem tudok aludni mert nem vagy mellettem. És mindezek mellett a napokban szembesültem azzal hogy mennyire megváltoztattál. Amióta ismerlek, olyan lettem mint azok a fickók akiket régen megvetettem és sajnáltam mert érzelgősek voltak és nyálasak. Nem tartottam sokra egy nőt sem amíg beléd nem szerettem. - mosolyodik el a mondandója végére. Sokat jelent számomra a vallomása és erőt is ad nekem ahhoz hogy összeszedjem magam. - Azt hiszem az lesz a legjobb mind a kettőnknek ha onnan folytatjuk az életünket ahol abba maradt. - szorosan bújok hozzá. - Egyetértek. De most már mond el hogy vagy. Az hogy Kate terhes...tudom hogy...- kezd ismét beszélni de mutató ujjam a szájára tapasztom. - Örülök a boldogságuknak. - mondom őszintén. - És kész vagyok folytatni az életem. Melletted. - mosolyodok el halványan. - Nekünk is lehet még gyerekünk. - suttog. - Tudom. De arra még nem állok készen. - arcom a mellkasára hajtom és lehunyom a szemem. - Semmi baj. Idővel minden kialakul. - ajkait egy pillanatra az enyémre simítja, gyengéd csókkal ajándékozva meg. - Az összeköltözés egy közös otthonba, megteszi első lépésnek. - mosolyodok el. - Ha haza megyünk első dolgunk lesz keresni és tökéletes házat. - mondja lelkesen. - Jól hangzik. - ölelem magamhoz. - De csak hogy tudd ha egy nap készen állunk egy kisbabára, akkor nem állunk meg egynél. - nevetek fel. - Soha nem akartam gyerekeket, sem nagy családot. De melletted úgy érzem teljes lehet az életem, így nincs ellene kifogásom. - ismét őszintén beszél és ez egyre biztosabbá tesz abban hogy számomra ő az igazi, nem mintha eddig nem éreztem volna így. - Örömmel hallom. - mosolygok boldogan. - Gyere! Menjünk be a házba, mielőtt megbetegszel. - még jobban magához ölel és vissza sétálunk a házba. Félve lépek be az ajtón, félek hogy Katet megbántottam de amikor a nappaliba lépek könnyes szemekkel áll fel a kanapéról és pár lépéssel átszeli a köztünk lévő távolságot. - Sajnálom, Ana. - ölel magához. - Én sajnálom Kate. Mostanában nem voltam önmagam, de tudnod kell hogy örülök a boldogságodnak. Ha valaki akkor te megérdemled. - mondom komolyan. - Köszönöm. - még mindig nem enged el és most jól is esik az ölelése. Nem tudom meddig állhatunk így de egy idő után azt veszem észre hogy a kis társaságunk minden tagja a nappaliban telepedik le. A kandalló tüze világítja és melegíti fel a helységet. Kate mosolyogva ül Elliot ölében, Mia és Ethan is összebújva ül a kanapén és én Christian ölelésébe burkolózom. Az estét beszélgetéssel és nevetgélve töltjük...