XIV. Összetörve

+18
Zene: Thirty Seconds To Mars - Hurricane

~ Anastasia Steele ~

- Köszönöm Taylor hogy segített. - mosolyogva lépek be a Christian lakásában lévő szobámba, miközben Taylor az utolsó dobozt is leteszi. - Nagyon szívesen Miss Steele. - bólint. - Remélem nem volt túl nehéz. - pillantok a dobozok felé. - Nem, Miss Steele. - feleli. - Még egyszer köszönöm Taylor. - mosolygok továbbra is. - Most mehet, ebédeljen meg. - engedem ki. - A konyhában leszek ha szüksége van valamire csak szóljon. - mondja majd távozik. - Rendben. - szólok még utána majd becsukom az ajtót és a dobozokhoz sietek. Minél előbb végezni akarok a pakolással.

- Szóval összeköltöztök? - szólal meg mögülem egy ismerős hang és ahogy megfordulok rémület fut végig egész testemen. - Oliver. - suttogom. - Hogyan...hogyan jutottál be? - remeg a hangom. - Könnyen. - vigyorog. - Azonnal szólok Taylornak. - indulok az ajtó felé de elkapja a kezem és visszaránt. - Nem ajánlom szépségem. - vesz elő a kabátzsebéből egy pisztolyt és egyenesen rám fogja. - Mit akarsz? - kérdezem miközben próbálok uralkodni magamon, félek de nem akarom hogy lássa rajtam, nem adom meg neki ezt az örömet. - Téged. - elém lép és végig simít az arcomon majd lefelé halad, a nyakamon egészen mellemig. - Soha. - suttogom a hangomból pedig sugárzik az undor és a megvetés amit iránta érzek. - Ülj le. - utasít az ágyra mutatva, de nem engedelmeskedek. - Ülj le! - a fegyvert ismét rám fogja, így megteszem amit kér, leülök az ágyra. - Vedd le a ruhád. - adja ki az újabb utasítást. - Nem. - ellenkezek és már érzem ahogy a könnyeim szabad utat törnek maguknak. - Vedd le. - ismétli. - Soha nem leszek a tiéd Oliver. Inkább meghalok. - mondom teljesen komolyan. - Azt teszed amit mondok. - dühösen szorítja ökölbe a kezét. - Nem! - nézek egyenesen a szemébe, minden porcikám remeg a félelemtől, de eszemben sincs szótfogadni neki. - Nem akarlak bántani Ana. Ne kényszeríts hogy olyat tegyek amit nem akarok. - fenyegetően lép elém. - Mindig bántottál Oliver. Soha nem voltam boldog veled. - szólalok meg halkan. - Miben jobb ő mint én? - kérdezi Christianra utalva. - Mindenben jobb nálad. - jelentem ki határozottan ami még az eddiginél is jobban feldühíti. - Fogd be! - erősen üt meg, hátra esek az ágyon és érzem ahogy a számból kiserken a vérem, de mire felülhetnék máris fölöttem van, kezeimet mellém szorítja és rám nehézkedve egész testével betakar. - Eressz el. - próbálok kapálózni. - Olyan szép vagy. - húzza végig nyelvét az alsó ajkamon, ott ahol vérzek. - Undorító vagy. - rántom el a fejem, de a testemet nem tudom mozdítani, teljesen rabul ejtett maga alatt. - Most minden olyan lesz mint régen. Hagyd hogy szeresselek. - elengedi a kezem de nem száll le rólam, kezeivel a blúzomhoz kap és egy erős mozdulattal széttépi azt. - Elég! - kapálózok. - A te hibád lesz ha ma meghal valaki. - suttogja. - Mi? - elszörnyedve nézek rá. - Vagy csendben maradsz vagy meghallanak és ha valaki bejön ide azt azonnal lelövöm. Szóval te döntesz. - csókol meg erősen, már szinte fáj. - Nem akarom....nem akarom. - próbálom lelökni magamról de nem megy, túl erős. - Fejezd be. Ne harcolj ellenem. - ismét az ágyra szorít. - Gyűlöllek. - zokogom miközben letépi a szoknyámat is, már csak fehérnemű van rajtam. Kiabálni akarok, üvölteni hogy segítség de tudom hogy Oliver tényleg képes megölni bárkit aki bejönne ide. - Ezt ki ne merd mondani még egyszer. - a hajamba markol és erősen húzza. - Elég! - sikítok fel. Rettegek hogy mi lesz ebből de nem tudom szó nélkül tűrni amit velem tesz, képtelen vagyok neki adni a testem. - Segítség! - üvöltök olyan hangosan ahogy csak tudok. - Fogd be. - emeli meg a hangját. - Segítség. - kiáltom el magam ismét. - Ana! - Christian ront be a szobába. - Te akartad Ana! - Oliver felpattan és a fegyvert a kezében tartva egyenesen Christianra céloz. - Ne! Ne! - sikítom. - Hagyd őt. Engem ölj meg! Engem. - könyörgök neki. - Te rohadék. - Christian dühösen sétál Oliver felé. - Ne Christian. Meg fog ölni. - fordulok a szerelmem felé aki nem hátrál majd Taylor jelenik meg mögötte, nála is fegyver van és egyenesen Oliverre céloz. - Úgy tűnik hogy ma valaki meghal. - Oliver neveti el magát és kibiztosítja a pisztolyt még mindig Christianra célozva. - Igen, te! - Taylor hangja erős és határozott majd meghúzza a ravaszt és egy hangos durranás tölti be a szobát. - Ana. - Oliver megfordul, felém lép majd közvetlenül a lábaim előtt esik össze. - Uram isten. - szinte sokkos állapotban térdelek le mellé. - Meghalt? - nézek le rá. - Meg...meghalt? - kérdezem ismét majd Oliver hirtelen megmozdul és elkapja a kezem, a vére a bőrömre ragad. - Ana! - nyögi a nevem. - Sajnálom. - suttogja majd újabb lövés. - Ana! - Christian hangja csendül fel. Lenézek a hasamra és látom ahogy a vérem kiáramlik belőlem. - Istenem! Nem! - Christian a karjaiba von, miközben Taylor lefegyverezi Olivert. - Ne hagyj itt, kérlek. - Christian könnyes szemekkel könyörög. - Nagyon fázok. - remegek, egyik kezem a lőtt sebemre ejtem és érzem ahogy a levegő egyre nehezebben jut a tüdőmbe. - Taylor hívja a mentőket. - Christian üvölti kétségbeesetten. - Nem lesz semmi baj. Itt vagyok veled. Szeretlek. - ölel magához. - Szeretlek...Christian. - sóhajtom egy utolsó lélegzet vétellel majd a szemhéjam elnehezül és elmerülök a sötétségben.

*****

Hangos csipogásra ébredek fel, de a szemem nem nyitom ki, fáj minden porcikám és mozdulni sem bírok. Érzem hogy egy maszk szerű valami takarja be az arcom, nem tudom mi lehet és azt sem tudom hol vagyok. Próbálom kinyitni a szemem és lassan sikerül is. Körülöttem gépek, azok csipogása tölti be a szobát, az arcomon pedig oxigén maszk van. Eltelik pár másodperc majd megpillantok az ágyam mellett egy ismerős arcot. - Christian. - suttogok, hangosabban nem is tudnék beszélni, túlságosan fáj. - Ana! Hát felébredtél. - közelebb lép és elmosolyodik. - Mi történt? Hol vagyok? - pislogok rá fáradtan, gyengén. - Kórházban vagy. Oliver meglőtt. - kapom meg a választ. - Ugye, te jól vagy? - aggódva figyelem. - Igen. - simogatja a kezem. - Meddig aludtam? - újabb kérdést teszek fel. - Két napig. Már nagyon aggódtam és a többiek is. - válaszol. - A többiek? - zavartan nézek rá. - Kate, Elliot, Ethan, Mia és a szüleim. - sorolja a neveket. - Ugye apának nem szóltatok? - reménykedek hogy nem. - Nem, még nem. Nem tudtuk hogy mi lesz veled. Majdnem...majdnem, meghaltál. - csuklik el a hangja. - De életben vagyok. - próbálok egy mosolyt erőltetni magamra de még ez is nehezen megy. - Igen. - csókolja meg a homlokom. - Oliver? - kérdezek rá végül arra a személyre aki miatt itt vagyok. - Ő...- Christian elfordul. - Mi van vele? - faggatom tovább. - Meghalt. - mondja ki végül azt a szót amit nem akartam hallani, mert bármit is tett velem Oliver, a halálát soha sem kívántam. - Meghalt? - kérdezek vissza mire a gépek még hangosabban kezdenek csipogni, a szívem őrült ütemre ver, felzaklat a hír. - Nyugodj meg. Hívok egy orvost. - kiszalad a szobából de nem kell sokat várnom, egy fehér köpenyes férfival az oldalán tér vissza. - Miss Steele. Nyugodjon meg. Tudja hol van? - kérdezi az orvos. - Persze hogy tudom. - vágom rá rögtön. - Azt hiszem még nincs itt az ideje hogy megtudja Mr Grey. - fordul az orvos Christian felé. - Mit nem tudhatok? Miről van szó? - próbálok felülni de erős fájdalom nyilal a hasamba. - Áh! - kiáltok fel. - Miss Steele kérem ne mozogjon. - az orvos segít vissza feküdni majd ismét Christianra néz. - Most azonnal tudni akarom hogy miről beszél doktorúr. - emelem meg a hangom, kissé hisztérikus állapotban. - Most kap egy kis nyugtatót. - mellém lép és egy injekciós tűt tart a kezében. - Nem! Nem! Mondja el. Tudni akarom. - ellenkezek de mintha nem is hallaná a tűt az infúziós tasak adagolójába szúrja és pillanatok alatt meleg nyugalom árasztja el a testem. - Christ...- próbálom kimondani a nevet de nem megy. Álomba merülök.

*****

Ugyan arra az idegesítő hangra ébredek. Csak kattognak és csipognak mellettem a gépek. Kinyitom a szemem, most könnyebben megy mint korábban. - Christian. - szólalok meg halkan. - Itt vagyok. - mellém lép és megfogja a kezem. - Mit nem mondott el az orvos? - kérdezem kíváncsian. - Kérlek Ana! Most pihenned kell, majd megbeszéljük. - próbál megnyugtatni. - Én most akarom tudni. - erősködök. - Nem lehet. Az orvos azt mondta hogy még nem. - csóválja a fejét. - Megőrülök ha nem mondod el. Kérlek. - gyűlnek könnyek a szememben majd besétál az orvos. - Látom felébredt Miss Steele. - mosolyodik el kedvesen. - Ha még egyszer be mer nyugtatózni, megbánja. - fenyegetően nézek rá, nem ismerek magamra. - Az ön érdekében tettem. - feleli. - Mikor mehetek haza? - kérdezem kicsit kedvesebb hangnemben. - Önt meglőtték Miss Steele. Legalább két hétig itt lesz. - válaszol.

- És mi az amit nem tudhatok? - nem hagy nyugodni a tudat hogy valamit titkolnak előlem. - Nem adja fel, igaz? - mellém lép és kezébe veszi a kórlapomat. - Nem, szokásom. - csóválom a fejem. - Rendben. - sóhajt fel. - De kérem ne izgassa fel magát. - kér kedvesen miközben a kórlapomat elemzi.- Súlyos állapotban hozták be a kórházba de szerencsére önt sikerült megmentenünk, de...egy életet így is elveszítettünk. - kezdett bele. - Tudom hogy Oliver meghalt. - szólok közbe. - Nem Oliverről van szó. - suttogja Christian gyötrelmesen, fájdalmas képet vágva. - Taylor? - találgatok aggodalmasan. - Ön babát várt Miss Steele, de annyira kezdeti állapotban volt a magzat hogy nem sikerült megmentenünk. Körülbelül másfél hetes volt. - közli az orvos és mintha egyszerre ezer kést döfnének a szívembe. - Nem! Nem az nem lehet. - rázkódik a testem, zokogok, mindenem fáj. - Nem! - fájdalmas sikolyom betölti a szobát. - De szerencsére nem okozott maradandó károsodást a sérülés. Így nincs akadálya hogy ismét teherbe essen. - az orvos tovább beszél hozzám és értem amit mond de valahogy csak ki akarom zárni a külvilágot. - Ana! - Christian ismét a kezemet fogja. - Ne érj hozzám. - rántom el a kezem az övéből. - Most biztos boldog vagy. Gondolom amúgy sem örültél volna egy gyereknek. - dühösen nézek rá, nem ő a hibás, nem tett semmi rosszat de a bennem dúló feszültséget és mérhetetlen fájdalmat most mind rázúdítom, akaratlanul, de ezt teszem. - Én...- megrökönyödve, ledöbbenten néz rám. - Egyedül akarok lenni. - zokogok szüntelenül. - Mr. Grey ez most teljesen normális viselkedés. Nagy trauma érte a barátnőjét. - az orvos Christianhoz beszél. - Rendben, köszönöm doktorúr. - Christian kezet fog vele. - Ne beszéljetek úgy mintha itt sem lennék. - kiabálok mint aki elvesztette az eszét majd az orvos újabb nyugtatót ad és ismét álomba merülök.

*****

Kinyitom a szemem és csalódottan veszem tudomásul hogy mindez a borzalom nem álom volt, hanem valóság. Fájdalmas gyász borítja el a lelkem és most először nem sajnálom Olivert, azt kapta amit megérdemelt de sajnos még az utolsó leheletével is elvett tőlem valamit ami boldogságot hozott volna az életembe. Elszomorít és meggyötör a gondolat hogy elveszítettem a babámat, aki belőlem és Christianból fogant. A szerelmünk gyümölcse volt és....nem tudom befejezni a gondolatot mert újra elönt a fájdalom és csak sírni tudok. Christian jut eszembe és az amit mondtam neki. A kórterem üres, egyedül vagyok. Itt hagyott, meg is értem azok után amiket a fejéhez vágtam. - Sajnálom - suttogom magam elé és a könnyeimet törölgetem az arcomról amikor kinyílik az ajtó és belép rajta Christian. A szeméből süt a szomorúság. - Bejöhetek? - kérdezi halkan. - Igen, kérlek. - bólintok. - Hogy érzed magad? - kérdezi távolságtartóan, nem is jön közelebb, megáll az ágyam sarkánál. - Rosszul. - felelek röviden. - Itt van Kate is. Szóljak neki? - érdeklődik. - Én...- ismét elsírom magam. - Veled akarok lenni. - mondom ki nehezen. - Itt vagyok. - mellém sétál és leül az ágyam szélére vigyázva hogy fájdalmat ne okozzon nekem. - Nagyon szeretlek Christian és sajnálom amiket mondtam. Nem gondoltam komolyan. - esdekelve nyúlok a kezéhez. - Tudom, kicsim. Tudom. - gyengéden megszorítja a kezem majd közelebb hajol és megcsókolja a homlokom. - Szeretlek Ana. - a hangja és a szavai most a mindent jelentik számomra. Percek telnek el mire újra megszólalok. - Mindenki tudja? - utalok a babára. - Igen. - Christian simogatja a kezem. - Mindenkit megviselt az ami történt. - teszi hozzá. - Az én hibám ami történt. - suttogja. - Nem. Ez nem igaz. - ellenkezek, meglep amit mond, hogy is lehetne az ő hibája. - Veled kellett volna lennem, nem a megbeszélésen. - hatalmas önvád sugárzik belőle és fáj ezt látnom. - Christian, nézz rám. - kérem kedvesen és ő egyenesen a szemembe néz. - Csak Oliver tehet arról ami történt. Nem te. - fáradtan pislogok rá. - Az a rohadék azt kapta amit megérdemelt. - szorul ökölbe a keze. - De többé nem bánthat téged. - keze elernyed és az arcomra simítja. - Szerintem eleget bántott már, egy életre. - újabb könnycseppek gördülnek végig az arcomon. - Minden rendben lesz. Meglátod. - próbál vigasztalni, több kevesebb sikerrel. - Tudom. Csak...még nehéz feldolgoznom hogy elveszítettem a kisbabánkat miközben azt sem tudtam hogy létezik. - elcsuklik a hangom. - Amikor elmondta az orvos....- kezd bele Christian. - Összetörtem. Csak arra tudtam gondolni hogy hogyan mondom el neked, miközben olyan fájdalmat éreztem amit még soha. Reménytelennek tűnt az élet. - csendben hallgatom őt és megdöbbent hogy ennyire nyíltan beszél az érzéseiről. - Amikor azt mondtad hogy szerinted én örülök a veszteségünknek, féltem hogy téged is elveszítelek. Nem tudnék nélküled élni Ana. - közelebb hajol, egyenesen a szemembe néz majd gyengéden megcsókol. - Nem veszítesz el Christian. Örökké veled leszek. - suttogom ajkaira. - Te vagy az életem. - bújok hozzá és most először nyugtató nélkül is képes vagyok megnyugodni, a puszta jelenlététől és az érintésétől.