35. Rész: Nem veszíthetem el

Zene: James Arthur - Hurts

Egy hónappal később...

~ Anastasia Steele ~

A tükör előtt állok és a már kissé növekvő pocakomat figyelem. Meztelenségem ezúttal nem hoz zavarba. Magam vagyok, az igazság az hogy kissé magányos is így élni. Egyedül élem át ezeket a csodálatos pillanatokat. Christian elkísér ugyan minden vizsgálatra de az nem olyan mintha itt lenne velem minden pillanatban. Amikor megmozdul a kislányunk...igen kislány lesz. Ezt is tegnap tudtuk meg az orvostól. Olyan boldog voltam hogy Christian nyakába ugrottam, aki ugyan meglepődött de viszonozta. Persze amint észhez tértem elhúzódtam. De abban a pillanatban szánalmasnak éreztem magam ahogy most is. Egy családként kellene élnünk, együtt kellene várnunk a babánkat, boldogan. De nem, mert én makacsul ragaszkodok a haragomhoz amit Christian iránt érzek. És persze tudom hogy apámmal szemben sem lenne tisztességes. Istenem, annyira dühös vagyok. Néhány kósza könnycsepp gördül végig az arcomon. Hónapok óta küzd a szívem Christianért de az agyam nem enged neki...így mostanra úgy érzem mintha kőből lenne a szívem...de nem. Ez nem igaz. Nagyon is érzek és ez a baj...fájdalmat érzek minden Christian nélkül töltött pillanatban. Olyan csodálatos ahogy gondoskodik rólam azok után is hogy határozottan elutasítottam minden közeledését. Mostanra már nem is próbálkozik, csak a baba érdekli aminek persze örülök de hiányzik....a mosolya, a csókja és az ölelése...igen, az ölelése hiányzik a legjobban. A karjaiban akarok feküdni és hinni hogy az élet számunkra is tartogat egy kis boldogságot. De nem, nem. Nem! Nem tehetem. Apa becsülete is a tét. - Legalább neked itt lesz apukád mindig. - simítok végig a hasamon a kislányomhoz beszélve. Bár magamban hozzá teszem azt is hogy én is őt akarom a kislányom apukáját, Christiant. - Verd már ki a fejedből. - nézek a saját szemembe a tükörben. - Felejtsd el. - győzködöm magam és sikeresen lebeszelem magam ismét arról hogy Christianhoz rohanjak. Lassú mozdulatokkal öltözök fel majd kisétálva a fürdőből a csengő hangját hallom meg. Biztos vagyok benne hogy Kate jött. Ma együtt megyünk vizsgálatra.

Ő már előrébb tart a terhességében mint én, neki már csak 2-3 hét van a szülésig. Már nagyon várja és én is. - Ana! - gondolataimból Kate hangja zökkent ki. - Itt vagyok. - mosolyogva nézek le a földszintre. - Indulhatunk? - kérdezi vidáman. - Igen. Christian ma nem ér rá fontos üzleti tárgyaláson kell részt vennie. Mind ketten nem tudtunk elszabadulni. Ma kettesben megyünk. - sétálok le a lépcsőn. - Semmi gond. Csajos nap lesz. - karol belém amikor leérek. - Azért nem egészen. - nevetek fel, arra utalva hogy Kate szíve alatt egy kisfiút hord. - A kisfiam leglább már most megtanulja milyenek a nők. - nevetve indulunk meg és alig fél órával később már a kórház előtt szállunk ki az autóból. - Az ott nem édesapád autója? - mutat Kate előre. - De igen. - alaposan szemügyre veszem az autót de a rendszám alapján valóban az apámé. - Mit kereshet itt? - teszem fel a kérdést. - Tudja már hogy babát vársz? - kérdezi Kate. - Nem. Még nem. - csóválom a fejem. - Nem sokat találkoztunk mostanában. Próbálom Elenat kerülni amennyire csak lehet. - sóhajtok fel. - Megértem Ana. De nem akarod megkeresni apukádat. Az emberek nem járnak csak úgy kórházba. - jegyzi meg halkan. - Muszáj neked mindig a frászt hozni rám? - kérdezek vissza. - Eszemben sem volt, csak azt hittem kíváncsi vagy. - feleli kedvesen. - Az vagyok. Meg is keresem. Később találkozunk, rendben? - sietve indulok a bejárat felé. - Persze. De a vizsgálatot el ne felejtsd. - szól utánam, én intek neki jelezve hogy nem felejtem el majd sietős léptekkel megyek be a kórházba. Először a sürgősségin keresem apámat, abban a hitben hogy talán balesete volt, de ott nem találom. Az információhoz megyek végül ahol segítőkészek a nővérek és közlik velem hogy Mr. Steele vagyis az apám az onkológia osztályon van. - Micsoda? - szinte felkiáltok. - De oda csak....daganatos betegek járnak. Nem? - vékony hangon teszem fel a kérdést, nem sok tartja hogy elbőgjem magam. - Mi nem adhatunk felvilágosítást Ms. Steele. - feleli a nővére. - Köszönöm. - sietve rohanok végig a folyosón keresem a megfelelő részét az épületnek ahol ezt az osztályt találom. Végül a második emelet E. szárnyán megpillantom apámat a folyosón ülni. - Apa! - kiabálok amit észre is vesz. Az arca sápadt de még így is látom rajta a meglepettséget. - Ana! Mit keresel te itt? - kérdezi amikor közelebb érek hozzá. - Ezt én is kérdezhetném tőled. - kerülöm ki a válaszadást. - Beteg vagy? - faggatom. - Igen. - feleli egyszerűen. Fáradt tekintete a falra mered. - De mi a bajod? - kérdezem már könnyes szemekkel majd megpillntom mellette a böröndjét. - Befekszel a kórházba? - tovább faggatom. Nem tudom elképzelni sem hogy mire gondoljak ezekben a percekben. - Nyugodj meg kislányom. - csitít. - Megműtenek. - mondja halkan. - Beszélj már. - erőszakoskodok. - Agydaganatom van. - mondja ki végül amitől a legjobban féltem. - Nem. Apa nem. - zokogok fel keservesen. - Nyugodj meg. - próbál vígasztalni de hiába. - Mióta tudod? - kérdezem remegő hangon. - Egy ideje. - vonja meg a vállát. - Mennyi esélyed van? - utalok arra hogy mennyi az esélye túlélni ezt a betegséget. - Nem sok, drágám. De nem adtam fel, ezért vállaltam a műtétet. - mondja elkeseredve, látom rajta hogy ő már feladta. Most látom csak rajta hogy mennyire lefogyott és gyenge. Bűntudat kerít hatalmába amiért nem voltam mellette. - Bocsáss meg hogy nem kerestelek mostanában. Annyira sajnálom apa. - a nyakába borulok és úgy ölelem őt mintha sose akarnám elengedni, de ez így is van. Nekem már csak ő van és a kisbabám. - Itt maradok veled. - jelentem ki határozottan. - Nem kell szívem. Menj csak. Egyébként miért is vagy itt? - kérdezi kedvesen. Szeretettel néz rám ahogy ezt már megszokhattam tőle. - Van valami amit nem mondtam még el neked. - bűnbánóan sütöm le a szemeimet. - Ugye te nem vagy beteg? - aggódva kérdezi, most is én vagyok neki a legfontosabb, a saját problémáját pedig csak félresöpri. - Terhes vagyok. - mondom ki halkan. Először nem szól semmit, majd könnyek gördülnek végig az arcán és mosolyog. - Örülsz neki? - kérdezem félve a válaszától. - Büszke vagyok rád kislányom. Csodálatos anya leszel. - mondja és látom rajta hogy öszinte az öröme. - Kislány lesz. - mesélem tovább ezzel is elterelve a figyelmét kicsit a bajról. - Ezek szerint Christian és te újra együtt vagytok. - mosolyog rám. - Öhm. Nem. A szakításunk után tudtam meg hogy terhes vagyok. Ez nem változtat semmin, de természetesen ő is része lesz a kicsi életének. Mindenben segít. - mesélek neki hogy kicsit pótoljam mindazt amivel elmaradtam. Annyi mindennel tartozom apának, nem veszíthetem el őt. Látnia kell az unokáját, mellette kell lennie és mellettem. Azt akarom hogy a lányom ismerje a nagyapját....mert ő a legjobb ember ezen a földön. Nemes lelkű, kedves és végtelenül jószívű. Ő az apám...szükségem van rá...Csak arra tudok gondolni hogy ha ő nem lesz a világ egyszerűen összeomlik körülöttem. A támaszom ő és az egyetlen aki mindig mellettem volt. Annyira szeretem hogy az leírhatatlan. Az embernek a szülei fontos szerepet töltenek be az életében, tanítják és fejlesztik, nevelik, az én apám ennél sokkal több volt számomra egész életemben. Ő nem csak az apám, hanem a barátom is.....Nem veszíthetem el...