37. Rész: Praying

Zene: Kesha - Praying

~ Anastasia Steele ~

A kórház folyosóján sétálgatok. Apa már negyed órája bent van és én egyre idegesebb vagyok ahogy telnek a percek. Még mindig képtelen vagyok felfogni hogy talán előbb veszítem el őt mint kellene. Az élet kegyetlen tud lenni, a sors egyszerűen kifürkészhetetlen. Sosem tudhatja az ember hogy mikor omlik össze az élete. Csak arra tudok gondolni hogy ez az én hibám és istenem annyi mindent kellett volna még átélnünk együtt apával...Vajon tudja hogy szeretem? Teszem fel magamnak a kérdést, mérhetetlen önváddal a szívemben. Nem mondtam elégszer hogy szeretem, hogy mennyire hálás vagyok neki amiért felnevelt. Ő az egész életét rám építette, míg én éveket éltem tőle távol és elszakítottam magam tőle. Felnőtt nőként, önálló életre vágytam egész életemben...és most hogy esély van arra hogy apa meghal...csak egyet akarok...mégpedig gyerek lenni. Vissza akarok menni a gyerekkoromba amikor még mindent együtt csináltunk, amikor nem kellett félnem semmitől mert tudtam hogy ő ott van mellettem. Szükségem van rá... Levegő után kapkodok, pánik fut végig egész testemen és csak sírni tudok. Az ablakon bámulok ki a nagyvárosra amit innen tökéletesen belátni. Hatalmas ez a világ és én elveszettebb nem is lehetnék most ebben a pillanatban. Egyik kezem a hasamra simítom és a bennem fejlődő kis életre gondolok...talán sosem ismeri majd a nagyapját. Ez a gondolat csak még inkább kétségbeejt. - Ana! - hallom meg a nevem egy ismerős, megnyugtató mély hang szólít a távolból. Oldalra fordulok, a folyosó végén Christian áll. Alig több mint tíz méter lehet közöttünk de én még ezt a távolságot is túl soknak érzem ebben a pillanatban. - Christian. - zokogok fel miközben ő sietősen közelít felém. De nem bírom megvárni míg közelebb ér. Futni kezdek felé míg végül teljesen szétesve a karjaiba vetem magam. Csak sírok és sírok míg ő szeretettel ölel magához. - Mond el mi a baj? - kéri halk hangon. - Apa...rákos. - elcsuklik a hangom. Gyűlölöm kimondani az igazságot. - Minden rendben lesz. Megkeressük a legjobb orvosokat neki. Igérem. - próbál megnyugtatni, de érzem a hangján hogy ő is aggódik apámért. Christian nem olyan rossz ember mint amilyennek látni akartam őt, talán ezért is szeretem ennyire. - Szükségem van rád Christian. - kétségbeesetten ölelem még mindig. - Melletted leszek. - végig simít a hajamon majd egy lágy csókot lehel a homlokomra. - Szeretlek. - sóhajtok fel. - Én is szeretlek. - halványan elmosolyodik. - Melletted akarom leélni az életem. Együtt akarom felnevelni veled a gyermekünket. Christian én...nem tudok...nélküled élni. - egyre inkább érzem hogy elnyel a bánat. Ezer felé szakad a szívem. Aggódok apa miatt miközben a Christianal való kapcsolaomért is küzdök. Nem adom fel, egyiket sem. - Csss! Ana, ezt ráérünk megbeszélni. Most koncentráljunk apádra. - ismét átölel és én megnyugszom. - Velem maradsz? - kérdezem remegő hangon. - Örökké! - suttogja a választ ami egyértelmű célzás arra hogy ő is azt akarja amit én. Osztozni a közös életünkön. - Ana, kicsim. - apa jelenik meg majd fáradt mosolyra húzza száját amint megpillantja mellettem Christiant. - Köszönöm hogy itt vagy fiam. - nyújtja kezét Christian felé. - Nincs mit Ray. - Christian tisztelettel fogadja a kézfogást. - Mit mondott az orvos? - faggatom apámat azonnal. - Szívem valamit nem mondtam el. - sóhajt fel apa bűnbánóan. - Mit? - türelmetlenkedve várom a választát. - Azért jöttem ma ide mert még ma megműtenek. - vallja be és én azonnal összeomlok. - De...apa. - keresem a szavakat. - Kapok egy szobát, két óra múlva pedig betolnak a műtőbe. Aztán már csak istenen múlik hogy mi lesz a sorsom. - félelem fut át az arcán így inkább úgy döntök most nem vonom kérdőre amiért nem mondta korábban hogy ma már meg is műtik. - Itt maradok veled. - jelentem ki. - Nem, Ana. Christian haza visz és pihensz. A te állapotodban már ez is túl sok volt neked. - apa ellenkezik azonnal. - Itt akarok lenni veled. - csóválom a fejem. Fáradt vagyok ugyan de ez most mellékes. Apa mellett akarok lenni végig. Hogy tudja, nincs egyedül. - Christian kérlek vidd haza és vigyázz rá. - ezúttal apa az említett felé fordul. - Úgy lesz Ray. - bólint Christian. - Mondom nem megyek haza. - kelek ki magamból ami túlzás de ideges vagyok és ezen nem segít az sem hogy magára kell hagynom apát. - Ana kérlek. Ne kelljen érted is aggódnom. - apa szomorúan néz rám és én rögtön rájövök hogy igaza van. Nem lehetek önző. Ha neki az kell a nyugalomhoz hogy engem biztonságban tudjon akkor meg kell adnom neki ezt. - Rendben. Haza megyek. - egyezek bele végül. - Köszönöm szívem. - apa átölel. - Szeretlek. Ezt sose felejtsd el. - máris búcsúzkodik. - Találkozunk még apa. - elcsuklik a hangom ahogy újabb könnycseppek gördülnek végig az arcomon. - Szeretlek Ana. - ismétli meg. - Én is szeretlek apa. - mondom miközben az ölelésébe olvadok. - Vigyázz rá Christian. Ő az egyetlen kincs az életemben. - apa ezúttal Christianhoz beszél, rám utalva. - Biztos lehetsz benne Ray, hogy az életemnél is jobban vigyázok majd rá. - Christian őszintén beszél. - Biztos vagyok benne és tudom hogy a legjobb kezekben hagyom. Te vagy számára az a férfi aki mellett szívesen hagyom a lányom. - apa Christianhoz intézi szavait és tudom hogy búcsúnak szánja és egy fajta megbocsátsnak is. Még egyszer megölel majd elsétál..- Menjünk haza. - Christian átölel és a kijárat felé vezet. - Fáradt vagyok. - jegyzem meg még mindig a könnyeimet törölgetve. - Otthon lepihensz. Rendben? - kérdezi kedvesen amire csak egy bólintással felelek.

Alig fél órával később pedig már a nappalinkban ülök a kanapén. A közös házunkban amit még együtt választottunk. - Kérsz egy teát vagy bármit? - kérdezi Christian aggódva. - Nem, köszönöm. - felelem. - Csak ülj le mellém és ölelj át. - megpaskolom magam mellett a helyet és ő máris leül mellém. - Szeretlek Ana. - átölel még én a fejemet a mellkasára hajtom. - Én is szeretlek. - lehunyom a szemem és próbálok megnyugodni. - Ugye rendben lesz? - utalok apára. - Remélem igen. - feleli halkan. - Nem bírom ki ha elveszítem. - jelentem ki határozottan. - De igen. Ki fogod bírni ha esetleg még is úgy alakul. Nem magad miatt és nem is miattam hanem a lányunk miatt. Tovább éled majd az életed. Úgy ahogy azt apád is szeretné. - halkan beszél szinte suttogva. - Apa azt akarja hogy boldog legyek. - sóhajtok fel. - Az is leszel. Idővel. - a hajamat cirógatja és ezzel teljesen elllazít. Érzem hogy a fáradtság átveszi felettem az irányítást és álomba merülök. Talán percek, de az is lehet hogy órák telnek el míg fel nem riadok a telefonom csörgésére. - Igen, tessék? - álmosan szólok bele miközben Christianra nézek aki még mindig mellettem ül. Az órára pillantok este hét órát mutat, vagyis több órán át aludtam. - Miss Steele? - egy hivatalos hang szólal meg. - Igen. - felelem. - Sajnálattal közlöm de az édesapja műtétje során komplikációk merültek fel. Nem tudtunk már segíteni rajta. - közlik és én összeomlok. - Ez...mit jelent? - képtelen vagyok felfogni amit hallok de a könnyeim már utat törnek maguknak. - Az édesapja elhunyt. - kapom meg a választ. - Nem!!! Nem!!! - üvöltök már magamból kikelve. - Az nem lehet. - zokogok míg végül Christian veszi át tölem a telefont és tovább beszél az orvossal. Percek telnek el mikor bontja a vonalat. - Be kell mennünk a kórházba. Elintézni a papirokat meg ilyesmi. - Christian lágy hangon szól hozzám. - Nem halt meg. - a szemeibe nézve hitegetem magam. - Sajnálom Ana. - már Christian szemei is könnyektől csillognak. - Nem! - zokogva vetem magam a karjaiba, megnyugvást keresve, de nem megy. Az apám halott...